4/12.

Sziasztok! (:
Először is szeretném megköszönni a komizóknak. Név szerint: Daniella, Dóra és Réka! Fogalmatok sincs mennyit jelentett nekem, hogy írtatok. Főleg egy olyan részhez, mint az előző... Szóval köszönöm! ♥♥♥
Másodszor pedig itt a rész! Remélem tetszik majd (:
*A


Ahogy a pillanat mámorából feleszméltem, el is húzódtam Tőle.
-Sajnálom. - sütötte le a fejét - Nem tudom mi ütött belém. Nem akartam.
-Tudom. - sóhajtottam - Akkor én most magadra hagylak. Egyébként főztem teát, majd idd meg.
Utálom, amikor ezt csinálja. Mindig tesz valamit, amitől úgy érzem van remény. Hülye vagyok, tudom.
Tudom, hogy nem kellene beleélnem magam, hiszen nem lesz belőle semmi. Ő nem szeret. Én pedig nem tudom mit is érzek jelenleg.
Egész éjjel le sem hunytam a szemem. Azon kattogott az agyam, hogy mit gondolhat Niall.
Komolyan, ha így haladok tuti megőrülök. Teljesen megőrít. Talán ha megint elmondanám neki, hogy még mindig szeretem, megváltozna a véleménye. De kit áltatok? Csak magamra kell néznem és tudom a választ...
Reggel nulla életkedvvel keltem fel és indultam ki a konyhába reggelit készíteni. Szerencsémre nem volt ott senki, főleg nem Ő, így viszonylag nyugodtan lehettem. Fogalmam sincs, hogy fogunk-e erről valaha beszélni. A választ rögtön megkaptam, amikor álmosan és kócosan leült az egyik székre.
-Szia.
-Szia. Kész a reggeli - toltam elé és visszamentem a szobámba felöltözni.
Vagyis csak mentem volna...
-Lili! Beszélhetnénk?
-Miről? - kérdeztem, mintha nem tudnám.
-Tudod, ami tegnap történt.
-Nem történt semmi. Össze voltál zavarodva. Kész, téma lezárva - próbáltam szabadulni a helyzetből.
-Nem akarom, hogy azt hidd kihasználtalak. És nem akarom, hogy rosszul érezd magad emiatt.
Hát már elkéstél...
-Most megyek dolgozni - rohantam el mielőbb.
Komolyan, lehet ennél rosszabb? Egy szerencsétlen, hülye, naiv kislány vagyok még mindig. Pedig tudom, hogy ebből nem lehet semmi, de a szívem mást súg. Ott van az a kérdés, hogy 'Mi van, ha...?'.
Mi van, ha Ő is érez valamit, csak nem meri vállalni?
De nem is gondolkodok ilyeneken, mert csak magamat kínzom vele.

Mondanom sem kell, hogy nem tudtam koncentrálni a munkaidő alatt. Meg fogok bolondulni és ha így haladok, csak azt fogom észrevenni, hogy egy fehér szobában fekszem az ágyhoz kötözve.
-Lili! Át kellene állítani a hátteret! Figyelhetnél kicsit jobban, már harmadjára szólok! - emelte fel a hangját főnököm.
-Bocsi.
-Lili, ha ennyire rosszul vagy inkább menj haza! Egyedül lehet többre megyek, mint egy szívfájdalmas kamasszal - flegmázott.
-Nem, minden rendben. Megcsinálom.
-Rendben. De még egy hiba és mehetsz!
Nem vagyok kamasz, és nincs szívfájdalmam.
Előkészítettem és beállítottam a hátteret, ahogy kérte, de nem tetszett neki.
-Lili! Mit mondtam az előbb?! Azt, hogy világosíts rajta! Hallasz te egyáltalán? - ordibált most már.
-És világosítottam is! Úgy, ahogy mondtad! - szóltam vissza.
Azt hiszem ezt nem kellett volna.
-Pakolj össze és többet nem is kell jönnöd!
Most kiderült, hogy mégis lehet rosszabb. Nincs munkám, ezáltal nincs pénzem sem, ami annyit jelent, hogy nem tudom majd fizetni a számlákat. A fiúktól pedig nem fogok kérni. Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy új munkahely után nézek. Ami egyáltalán nem lesz könnyű.
Mindegy, most hazamegyek, alszok és később nekiállok a keresésnek.
Talán visszamehetnék felszolgálónak. Vagy megkérhetném Tomot, hogy segítsen. De nem, ezt egyedül kell megoldanom. Nem hagyatkozhatok mindig másra. Magamnak kerestem a bajt és magamtól is kell helyrehoznom.
Hazaérve egyből belevetem magam az ágyba, magamra húzom a takarót, kikapcsolom a telefonom és kiürítem a fejem. De nem megy. Egyetlen dologra tudok csak gondolni, és az Ő. Semmi más. Minden egyes agysejtem erősen ellenkezik, amikor Rá gondolok. De vele szemben ott van a szívem, hogy mégsem szabad feladnom.
Gondolataimból a csengő éles hangja szakít ki.
Nagy nehezen kimászok az ágyamból és ajtót nyitok.
-Szia. Minden rendben? - kérdezi aggódva Liam.
-Persze. Miért?
-Ki van kapcsolva a telefonod. Azt hittük valami baj van.
-Csak lefeküdtem pihenni.
-Elmondod mi a baj? - mindig elképedek, hogy ennyire ismer.
-Miből gondolod, hogy baj van?
-Onnan, hogy reggel szó nélkül eltűntél, ráadásul most ruhástól feküdtél le. Ezt csak akkor szoktad, ha gond van. Szóval mi történt?
-Nem történt semmi. Csak fáradt vagyok, mert nem aludtam éjszaka.
-És miért nem?
-Muszáj erről beszélnünk?
-Nem muszáj, de jobb lesz.
-Megcsókolt.
-Kicsoda?
-Jajj Liam! Hát vajon kicsoda? Niall.
-Mikor és hogy? De egyébként, miért nem örülsz ennek?
-Mert Ő rohadtul nem akarta! Nem akar engem, soha nem is fog akarni! - törtem ki.
-És most mit fogsz csinálni?
-Amit eddig. Elhitetem Vele, hogy minden rendben. Úgysem fogja észrevenni.
-Az élet szívás.
-Nekem mondod? - nevetek fel - Elegem van, mindenből. Miért nem lehetek csak egyszer az életben boldog? Mi a francot tettem, ami miatt ezt érdemlem? Hah?
-Mindig azokra esik a legerősebben az eső, akik megérdemlik a szivárványt - bölcselkedett.
-Köszönöm Liam. De ha lehet, ez a beszélgetés maradjon titok. Főleg Niall előtt, kérlek.
-Tudod, hogy kettőnk között marad. - ölelt magához - Nem jössz át hozzánk?
-Nem gondolom, hogy jót tenne nekem.
-De ha itt maradsz, fel fog neki tűnni, hogy kerülöd. Annyira azért ő sem bolond.
-Ajj. Utálom, hogy mindig igazad van - mosolyogtam rá.
-Akkor induljunk!
 Ráraktam Larára a pórázt és el is hagytuk a házat.